BALLADA A SENKI FIÁRÓL

(Menyhei – Villon, Faludy)

Mint nagy kalap borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett rózsák pusztultak
s leheletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
megjártam hat világot,
megáldva, leköpve mindenütt.

Fagyott mezőkön birkóztam széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
egy világos számomra: az éjjel,
s mi sem sötétebb nékem, mint a dél.
A kocsmák mélyén felzokogtam,
temetőkben nevetek,
enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével a halántékomra
s veres hajamra az ősz feküdt,
így megyek, fütyülve egymagamban,
megáldva, leköpve mindenütt.

A győztes ég húzta rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom,
így kergettem az Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az én otthonom.
A hegycsúcson órákig pihentem
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
dómok mellett fütyülve mentem
kinevettem a cifra püspököt:
testemre csók és korbács hullott
mindkettő oly egyformán feküdt
csipkés párnák között, utcasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.

S bár nincs hazám, borom, feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem tudom, remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha unom már, hogy aranytálból éljek,
a palotákat majd megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
egy rongyos csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer én, Francois Villon, fekve -
megáldva és leköpve mindenütt.